5895 m - Kilimandzsáró (v7s): Machame-ösvény

Túra Afrika csúcsára a leglátványosabb, legjobb akklimatizációt kínáló útvonalon

A mászás előtt kiegészítő akklimatizációs túra: Mt Meru (4566 m) / A mászás után hosszabbítási lehetőség: szafari az afrikai szavannákon és lazulás Zanzibáron!

Vélemények

Gábor januárban tartott velünk a Kilimandzsáróra, élményeit két élvezetes írásban foglalta össze, jó szórakozást kívánunk hozzá!

Azt mondták, a Kilimandzsáró könnyű hegy...
Woody Allennel a Kilimandzsáró tetején

"Hatalmas elvárásokkal mentem az útra, de az mindent felülmúlt! A program így volt kerek, ahogy volt, a Meru akklimatizáció nagyon kellett, a Kilimandzsáró fennséges volt, s a szafarik és Zanzibár méltó levezetés. A túraútvonal nagyon változatos, az iram eleinte nagyon lassúnak érződött, de ahogy emelkedtünk, egyre inkább ez tűnt a legmegfelelőbbnek. Eddigi életem legnagyobb s legcsodálatosabb kalandja volt. Köszönöm! :) "
"Egyik legszebb és emlékezetes utam volt. Nagyon vártam, bár féltem is tőle. Az, hogy minden a tervnek megfelelően sikerült, az köszönhető a kinti segítőkész csapatnak is. A progamokat remekül állították össze, nem volt üresjárat. Érezhető, hogy bejáratott útról van szó. Természetesen a csúcspont a Kili volt, Afrika tetejére feljutni. Ez gondosan elő volt készítve az aklimatizációs túrákkal. Így is nehéz volt, de nélküle nekem biztos nem ment volna. A csapatszellem, a kísérők segítőkészsége, Sly hozzáállása mind-mind segített abban, hogy a csúcstámadás sikerüljön. Nem tudnék olyat mondani, ami felejthető. Fantasztikus élmény volt. A végén a szafari és az óceán, már csak hab a tortán. Mindenkit rábeszélek, aki még hezitál."
"Fantasztikus út volt! Barátaimnak már ajánlom az utakat! A csúcs ,… a csúcs volt,.. meg az egész "élmény-fürdő", amiben részesített az EUPOLISZ Csapata. "Próbálj meg nyugodni… Van aki egyszer él, van aki egyszer se…” Szálló igévé váltak."
"Nagyon kerek, egész program volt – tökéletes sorrenddel. Én nem tudtam az elején, mire vállalkozom – miután befizettük az utat kaptam észbe – kicsit aggódtam, de egy pillanatra sem bántam meg és szívesen belevágnék még egyszer. Így visszatekintve, az út minden percét élveztem. Nagyon érdekes, látványos, változatos, gazdag élmény volt. Nem volt olyan gáz a hegy, mint gondoltam, de persze könnyű sem volt. Szerencsénk volt az időjárással is és a helyi vezetők is szuperek voltak – az iram nekem tökéletes volt. GRATULÁLUNK Szilveszternek, hisz részben az ő érdeme, hogy mindannyian feljutottunk Afrika csúcsára! Eszméletlen élmény volt és ehhez ő is hozzájárult – nekem sokat segített, amikor közeledve a csúcsig „Hajrá Magyarok, meg tudjátok csinálni!” és hasonló bíztatásokkal segített. Egy héttel utánunk indult Mo-ról egy másik utazási iroda „expedíciója”( velük hazafelé jövet a repülőn találkoztunk) – és a fele csapat sem jutott fel… Ez beszédes. Csúcspont? Uhuru Peak 5895m
Hogy éreztem magam? Sose volt ilyen jó! :) Az út várakozásaimon felüli volt. A csapatból én voltam talán az egyetlen, aki nem feltétlenül akarja megmászni a Kilimandzsárót – imádom a természetet és szeretek túrázni, de soha nem voltam 3000 m felett és nagyon szenvedni sem szeretek. Így úgy indultam neki, hogy megyek, ameddig jól esik – de a csapat húzott és talán nekem volt a legnagyobb élmény. A szafari és Zanzibár meg felejthetetlen. Hihetetlen jó kikapcsolódás és feltöltődés volt, amire nagy szükségem volt. Minden barátomnak és ismerősömnek nagyon szívesen ajánlanám, örülnék, ha ők is megtapasztalhatnák, amit mi átéltünk…"
"Szerintem ezt a túrát nem lehet „csak úgy” értékelni… Az olyan jelzők, mint pl. a „fantasztikus” nem igaz, mivel ezzel a jelzővel csak kisebbíteném az értékét. Több, mint egy hete hazaértem és teljesen a hatása alatt vagyok, ez egy örökre emlékezetes élmény marad! Mondható egyrészt a szélsőségek túrájának is, mivel a Kilimandzsáró tetején érzett erős mínuszok és a zanzibári trópusi idő között volt egy kis eltérés ( 40 fok különbség) J. A Kili mászás hihetetlen milyen csodálatos volt: a napról napra változó terep, a helybeliek segítőkészsége, az esőerdő élővilága…és természetesen az Uhuru-Peak, amelyen állni „eszméletlen” érzés volt: látni és érezni, hogy napfelkeltekor Afrika legmagasabb pontján állunk, egyik oldalon „felfoghatatlan” gleccserek, a másikon a Kili krátere...leírhatatlan. A sikeres mászás tudatában érkeztünk a Manyara-tóhoz és a Ngorongoro-kráterbe. A csúcshódítás mellett ez volt a másik leírhatatlan élmény: dzsipjeinkből figyelhettük a szabadon élő állatok világát, találkozhattunk zebrákkal, elefántokkal, zsiráfokkal és az „étkezés” után sziesztázó oroszlánokkal. A túra végpontja a zanzibári aktív pihenés időszaka volt. Itt ismerkedtem meg a snorkelezéssel is, ahol sajnálom, hogy nem volt víz alatti fényképezőgépem. A lent tapasztalt élővilág színessége bámulatos: az apró színes halaktól az óriási korallokig mindent láthattunk. De Zanzibárról ezután számomra az alábbi szavak fognak eszembe jutni: napsütés, fehér homok, türkizkék óceán, hideg koktélok, hakuna matata… És a teljes túráról? Hm…kimondhatatlan… :) Köszönöm, hogy részese lehettem ennek az élménynek!"
"Az út gyönyörű volt. Eleve sokat vártam, és még az elvárásaimnál is szebb élményeket kaptam.
Nehéz egyetlen csúcsélményt választani, a legszebbek a Meru nemzeti parkhoz tartozó lejtői és az Uhuru. Egyébként az Uhururól is jobb lett volna kényelmesebb tempóban lejönni, mert nagyon szépek voltak a gleccserek a hajnali napsütésben (egyébként nem is nagyon hagytam magam siettetni, igencsak igénybevettem szegény Onesmo türelmét). Külön kiemelt dicséretet érdemelnek mindkét hegyen a fekete kísérők, segítők, a teljes személyzet, és mindkét hegyen nagyon jó volt az ellátás, beleértve az uborka levest is. Zanzibár is csodálatos, és „Babu”-ék minden tőlük telhetőt megtettek, sok értékes, hasznos tájékoztatást adtak. Nagyon jó volt a fűszer ismertető kirándulás."
"Belekóstoltunk Afrikába és ízlett. A fűszeres levegő, a meglepő alkudozások, amikor hatvanezerbe kerül a portéka, és végül veszünk kettőt harmincezerért, a nyaktörő fekvőrendőrök, az integető gyerekek. Túrázni úgy, hogy a gyermekkori kalandleírások nagyvadjai követik figyelemmel a csoportot és az eső óramű pontossággal érkezik meg délután. Összezsúfolódni az étkezősátorban a csontig hatoló hidegben, és örömmel enni a második tányér uborkalevest is. Kipakolni mindent a hátizsákból, mert minden gramm számítani fog a csúcstámadásnál, bebújni késő délután a hálózsákba, megpróbálni nyugodtnak maradni. Zárt alakzatban menetelni és bosszankodni az előttünk túl lassan haladó csoporttól, átélni az Everest-es filmekből ismert torlódást és eddig meg nem tapasztalt hideget, amikor vékony jég borítja az embert. Örömmámorban úszni a napfelkeltétől és fényképezni az ujjak keményre fagyásáig. Este pedig kimerülve heverni, még fel nem fogva az elmúlt 24 órát. Mindezek után pedig olyan meleg vízben úszni, hogy néha engednénk bele egy kis hideget, meglesve több tucat féle halat, több százas példányszámban, gömbhalat ingerelni, hátha felfújja magát. Órákat várni egy tál ételre: hakuna matata! És gyönyörű volt a Meru is, talán még szebb is, mint a Kilimanjaro, a csúcsnapja is jobban megviselt. Mentálisan nehéz volt órákon át bukdácsolni a sziklán és nem emelkedni szintben egy métert sem, de hát ezért jöttem. A Machame-út naponta változó éghajlati öve, az egyedülálló növényzet, a hollók és az éjszakai csúcstámadás mind életre szóló élmények. Szívesen töltöttem volna fenn több időt, de igaza volt a túravezetőnek, amikor elindította a levonulást, valóban nem volt túl meleg a csúcson."
"Egy nagyon jól sikerült programon vettem részt. Az én megközelítésemben optimális volt az összeállítása.  Szerencsés volt a Mt. Meru beválasztása (mert érdekes, szép és az akklimatizációt is támogatta), a szafarik sem tengtek túl, ugyanakkor látványosak voltak. Zanzibárból nekem a három éjszaka elég volt a délutáni elutazással. A Kilimanjaro kultikus értéke pedig meghatározó. Ennyi idő kellett a programra és elég is volt. Ezt az élményt komplexitásában igen nehéz lesz felülmúlni, félek, hogy ebben a kategóriában sem Kelet-Afrikában, sem máshol nem is lehet!"
"Nekem az út nagyon tetszett. Az egész 2 hét profin volt megszervezve. A hegymászás és a szafari alatt nem volt üresjárat, pihenni tényleg csak Zanzibáron lehetett. De ez így volt tökéletes. A hegymászás egy egész életre szóló élmény volt. Nehéz jelzőt találni, egyszerűen csodálatos volt. És a csúcsmászás leírhatatlan. A légszomj és a kínlódás ellenére felérni a csúcsra, pazar élmény. Örülök, hogy részese lehettem ennek az élménynek. Persze ehhez kellett egy jó szervezés is, amibe én nem találtam hibát. Ezúton is köszönet érte. Lehet, hogy vannak olyanok, akik egy-két dolgot kritizálnak, de ha azt nézzük, hogy hol voltunk, milyen körülmények között, szerintem a maximumot hoztátok ki a lehetőségekből. Egész biztos, hogy túrázunk még együtt, már nézegetem a következő utat. Mégegyszer köszönet a jó szervezésért, az élményért."
„Ez a túra Tanzániában, azaz Afrikában volt. Minden jó volt úgy, ahogy. Aki turistagettóba akar menni, az menjen oda, akik ide jöttek, vélhetőleg nem a luxust és kényelmet keresték... Különösen jó volt a túramegbeszélés még decemberben, ahol is kissé beijedtem, amikor kiderült, hogy a korábban általam elért legnagyobb magasságként meghódított 10. emelet nem biztos, hogy elegendő előzmény egy ilyen túrához… De okos vagyok és akkor már két hónapja edzettem… A „mit hozzunk magunkkal” adatlap kiváló, elszúrtátok, hogy nem védettétek le! És még valami: ha nem lett volna a Meru mászás, akkor nem sikerült volna a Kili sem. Sőt, ha nem lett volna Sly, akkor nem sikerült volna a Meru sem. A két hegyi túra között kellett a másfél nap pihi – részben a medenceparton, ahol magyarul kellett leszúrnom az arrogáns fiatalokat, sikerrel – mert kivoltunk, mint az állat! :) Zanzibár mással szolgált, mint amire a többség számított, de ez csak annyiban az Eupolisz hibája, hogy nem igyekeztek rendbe rakni a szigeten mindazt, ami a britek távozása óta elromlott / elkopott.”
„Régi vágyam volt feljutni „valami” magasabb hegyre, de nem szeretem a sziklamászást. Afrika teteje kiváló célkitűzésnek bizonyult, mivel egy átlag ember számára is teljesíthető, némi kondícionális felkészülés után. Hegyet mászni indultam, de sokkal több lett annál! Olyan hatással volt rám ez az afrikai túra, ami minden tekintetben változásokat hozott az életemben. A Mont Meru, azaz a Szocializmus csúcs beiktatása, a Kilimandzsáró sikeres megmászásához szerintem elengedhetetlen. Aklimatizációs túra, de szenzációs körülmények között! Már 1500 méteren zebrákkal, bivalyokkal, varacskos disznókkal találkoztunk, miközben túráztunk… majd 2000 méter környékén zsiráfokkal költöttük el az ebédünket. Éjszaka vadelefántok harsogásától zengett a környék. A meseerdők között makákó majmok kísértek bennünket. Kihagyhatatlan élmény, s szükséges előtúra! Mindezek után a Kilimandzsáró egy „nagyüzemi turizmus”, szintén érdekes és gyönyörű vegetációk között. Ha teheted próbáld meg! Akár csúcsmászások nélkül is életre szóló élmény! A túra méltó befejezése a szafari, majd az Indiai-ócean gyöngyszeme Zanzibár, smaragdzöld színű vízével, s fehér homokjával. Valóban fantasztikus út, életre szóló élményekkel!”
"Annyira tömény volt az egész program, hogy a feldolgozáshoz még mindig kell egy kis idő. Folyamatosan történt valami esemény, amit nem szabadott kihagyni. A túra előtt gondolkodtam, hogy bevállaljam-e a Meru mászást, de utólag örülök, hogy mellette döntöttem.  Már a nemzeti park bejáratánál majmokkal, zsiráfokkal, zebrákkal és bivalyokkal találkozhattunk. Gyönyörű buja erdőkben kapaszkodtunk felfelé, szinte a hegy tetejéig találkozhattunk növényzettel. Nagyon sokat jelentett a ritkább levegő megszokásához a Meru és így a Kili mászását is egész biztosan könnyebbé tette és a csúcson, a Kibo-n euforikus állapotban fotózhattuk egymást. Le a kalappal a személyzet előtt, akik mindent megtettek a mi kényelmünkért. A whisky route valóban nagyon látványos, sokszínű. A szafarik is csodálatosak voltak, szinte minden állatfajtát sikerült lencsevégre kapni, még a nagymacskákat is. Az utolsó állomás Zanzibár, megkoronázta az expedíciót. Csodálatos, vakító fehér óceánparti homok, csobbanás, búvárkodás segítette a lazulást. Nagyon jól összeállított túra, igen jól éreztem magam. Köszönöm."
„Régi vágyunk teljesült tanzániai túránk során, remek, jól szabott (hiszen jó Szabó szabta) program által. A bevezető Meru mászás induló napján annyi állatot láttunk testközelből, amennyit egykupacban elképzelni sem tudtunk addig. A táj naponkénti változása lenyűgöző volt, bár itt-ott inkább a menetelre kellett koncentrálnom. Az éjszakai csúcsmászás örök élmény marad. Külön köszönöm Mathewnak a segítségét, aki kíméletlenül cibált fel a magasságomat :))) meghaladó köveken a csúcs felé. Mindenkinek ajánlom a Meru programot, utána már igazán sokkal könnyebben ment a Kili megmászása. Kimondottan élvezetes és könnyed volt a napi 1000 méter szintkülönbség legyőzése, kimerülés, nehézlégzés, fejfájás nélkül. Szóval Meru nélkül ne induljatok neki a Nagy Hegynek!!! Az örök életre szóló élmények alapja természetesen a jó szervezés, a túravezető csoportösszetartó hatása, és a minden kényelmünket, kívánságunkat kielégítő személyzet. Mióta hazajöttünk a képnézegetésre érkező barátokat uborka levessel vendégeljük meg, már csak az étkezősátor és a dermesztő hideg hiányzik. Köszönöm az egész túrát nektek, valamint utastársaimnak a remek hangulatot, Ildinek a felejthetetlen közös sátrazást...”
Odamentem, felgyalogoltam és lejöttem... avagy apám, anyám beájult volna.
- és ami előtte, közben és utána történt-

-Mi a bánatot keresek én itt? Hajnali 3 óra. - 5 fok, de legalább mínusz tizenötnek érzem a szél miatt. Nem találom a belsőkesztyűmet, pisilni kéne, de a lehelet is belémfagy, a szám száraz, inni kellene, mikor állunk már meg, lesz pihenő vagy mi van máááár? Szóval mi van? Kigyózik a sor 5000 méter fölött járunk már, sok kis elemlámpás alak ballag a hegy oldalában. Megnyugtat a gondolat, hogy nemcsak én vagyok ilyen elmebeteg. Ahelyett, hogy békésen szundikálnék valahol, szopatom magam itt, napok óta a fogmosás képzi a tisztálkodásunk csúcsát, 2x2 nm-en alszunk, öltözünk, „fürdünk”, a sátor a gardrób, öltöző, könyvtár, budoár. Előszobánk külön van. A wc és konyha out. Tavaly ősszel döntöttem el, hogy valahova elutazom szilveszterkor, gyerekek nagyok, a nagyobbak már önállóan buliznak, sőt önjáróak, Lettit meg apukája elgardírozza. Kinéztem egy marokkói túrát, Antiatlasz, hegyek, móka, kacagás. Igen, ám de nem volt elég jelentkező, túra elmaradt, így szilveszteri alternatívaként maradt a Mount Kenya. Ahhoz kapcsolódott a Kilimanjáró túra és fakultativ egy 3 napos szafari és 4 nap Zanzibár. Hadd szóljon gondoltam.

Számoltam, szerveztem, számláztak, fizettem, készültem. Az edzéseket megpakoltam még néhány hegyi futással, de magashegyre, mondták, nem lehet készülni. Vagy bírja az ember vagy nem, mondták ismerősök, akiket beavattam. Sokakat nem mertem, ismerve őket vagy aggódtak volna, vagy lebeszélnek, hogy még 3000 m-en sem jártam korábban (a Trigláv volta csúcs, az is kb 25 éve. :) A Mount Kenya túra december 29-én indult. Mindenki aznap akart utazni, a csomagtekerősnél hosszú sor kígyózott, mire csekkoltam, már Amszterdamig full volt a gép, bepréselődtem egy 120 kilós bácsi meg egy a bóbiskoló üzletember közé. Schipholon átgyalogoltunk egy másik terminálra, semmi soppingidő, már szálltunk is be Nairobi felé. Szerencsém, nagyon jó helyet kaptam, mellettem egy ámerikai férfi a feleségével Ruanadába igyekezett, könyvünkbe és álmunkba mélyedtünk a 8 órás úton. Nairobiban hőség, a túravezetőnkön, Szilveszteren kívül mindenkinek megérkezett a cucca. Szegény Sly, még nem tudta, hogy 1 hétig csak a kézipoggyászából öltözhet. A szálloda Nairobi alsón, hosszú zötyögés földutakon, de tiszta udvar, rendes ágy.

Másnap reggeli, és cuccolás, néhány órás utazás a kisbusszal, közben ebéd, Sly alsóneműt vásárol, hálózsákot a helyiek szereznek. Találkozunk a helyi vezetőkkel, felcuccolunk 2 terepjáróba. Minél közelebb akarnak vinni a kapuhoz, mert az időt eltökörésztük. Ám így is elakad az egyik dzsip, kiszáll mindenki, a bemelegítés bemelegítése következik. Hamarosan megszerelik, vissza mindenki, aztán a kátyús utakon ameddig tudunk felvisznek. De egyszer minden dzsipnek vége, kiszállás, gyaloglás. Köderdő, bambuszliget, sms-t kapok otthonról, hogy a barátnőméknek kisfiúk született, lassan leszáll az est, fejlámpák elő. 3000-mre megyünk felé, a Chogoria kapuhoz. Sátraink már állnak, kaja, beszélgetés, alvás. Reggel Sly kiabálásra ébredek: - Elefánt és majmok a bozótosban, aki látni akarja kelljen fel. Judit békésen alszik, én kikászálódom, megyek állatot nézni. Elefántot nem látok, behúzodott az erdőbe, majmokkal és egy ausztrál turistacsapattal találkozom. Az elefántot többet látták, úgyhogy nemcsak ébresztőnek kiabált Sly. Reggeli, a porterek felkapják a cuccainkat, mi a kis hátizsákot és indulunk. Masírozunk, hegyen-völgyön, erdőt elhagyjuk, mellettünk szenéciók, később lobéliák, egyszer csak látjuk, hogy a reggel megismert ausztrál csapat szalad felénk. Vadelefánt a bozótban, kiabálják, mire a mi vezetőink is eldobják a holmijaikat. Megállunk. Tanácstalanok vagyunk. Itt nem maradhatunk, csak ezen az úton lehet menni. Végül teljes csendben, lábujjhegyen osonunk el minannyian a bozótos előtt. Adrenalin rulez. Hogy megúsztuk az elefántkalandot, leereszkedünk egy vízeséshez, majd visszamászunk, haladunk, ha lassan is. Ki gyorsabban. Este, ez a szilveszter estéje 3400 méteren táborzunk a Lake Elisenél. Tüzet gyújtanak nekünk, annál melegszünk kicsit, magyar nótákat énekelünk, pia nincs, magashegyen nem lehet inni, közös megegyezéssel előrébb hozzuk az éjfélt. Elénekeljük a kenyai és a magyar himnuszt, aztán 10kor nyugovóra térünk. Magyarországon ez 8 óra. Ilyenkor még a bulik se kezdődnek, itt meg teljes csend... semmi pörgés. Erre van most szükségem. Fekszem a sátorban, és gondolkodom... Nem pörög az agyam, hanem kikapcsol és gondol. Sok mindenre és sok mindenkire. Elalszom... Hajnali 2 körül arra ébredek, hogy valami motoz a sátorponyván kívüla fejemnél. Aztán a sátor végében. Aztán átmegy Judit oldalára. Hááát most nem megyek ki pisilni, inkább tartogatom reggelig. Valami kisállat lehetett - állapítjuk meg reggel. Ma fölkapaszkodunk 4000 méter fölé, hogy másnap hajnalban indulhassunk csúcsot mászni. Látunk tavat, sziklát, növényt, állatot, sokat. Ország, várost, híres embert csak alkalmanként. 4300 méteren alszunk ma. A nap úgy telt el, hogy mentünk, mentünk, vánszorogtunk, ettünk, ültünk, pihentünk. Vártuk, hogy elérjük a táborhelyet. Aztán egyszer csak ott volt. Székek, asztalok, kaja, italok, amit a teherhordók felhoztak. Délután egy kis átmozgató, vérkeringés frissítő túra, a pokolba kívánom, inkább feküdnék a sátorban, és néznék ki a fejemből. A tó meg a szakadék megéri a fáradtságot. Este elpilledünk, amennyire lehet, túraöltözetben bújunk a hálózsákba, csak a bakancs nincs rajtunk. Mivel a hálózsákom hosszú, bepakolom a zsák végébe a bakancsot, mellettem zsebben az elemek, mindegyiket a kihűléstől féltem. Vigyázállásban fekszem hajnali 2-ig, csak kicsit alszom, amint ébresztenek talpon vagyunk. Gyorsan összecuccolunk, egy pohár tea, némi keksz és indulunk. Az út fölfelé egy rémálom számomra. Rámjön a hasmars, lassú vagyok, a gyomrom miatt lemaradok, hideg van, és különben is. Amikor feljön a Nap, az kicsit helyreállítja a lelkibékém, minden narancssárga, kivételesen tetszik ez a szín pedig alapesteben, tudjuk, nem vagyok nagy rajongója. Leszakadok a többiektől, toalettet keresek, találok. Ahogy egyre följebb jutunk, egyre sűrűbben bújok a kövek mögé. Gáz, de ez van. Szilveszter, aki a csapatvezetőnk, egy srácot kisér, aki szintén nem érzi jól magát. Hárman vagyunk így, meg a helyi vezető. A többiek már fönt. Aztán egyszer csak. Ott. Még néhány méter mászás beépített vasláncokon és ott állunk a Point Lenanán, a Mount Kenyán, 4985 méteren. Mellettünk a Batian és Nelion 5000 méter feletti csúcsa, de oda csak sziklamászó cuccal lehetne feljutni. Mi ide jöttünk, ez a mi csúcsunk. Életemben először 4000 méter fölött, majdnem ötezren. A leereszkedésről sokat nem szeretnék írni, olyan volt mint a rémálom. Az eleje még csak-csak, amikor lemásztunk a sziklákon, de utána csak akkor jöjjön elő, amikor valami keménykedésbe fogok. Először is egy kőmérán ereszkedtünk, majd egy úton baktattunk tovább, pihenő, majd újabb ereszkedés a völgyben, zsombékon, csombékon, az egyenlítői Nap szétégette a szememet, hiába a napszemüveg, reggelre olyan ödémás volta fejem, hogy a sátortársam arckifejezését látva megijedtem. Én csak azt éreztem, hogy a szemem szinte nem bírom kinyitni, ő látta is. Aztán én is fényképen. De minden jó ha jó a vége. Ha már ilyen közhelyeket írok, nagy baj nem lehet, eljutottam valahova. Jelen esetben a sátramig. De viccen kívül, az a 2000 méter leereszkedés a pokol volt. Kárpotolt, hogy a világ egyik legszebb völgyében történt. A Kilimanjárón azonban már okosabb voltam.

2. rész
„...vigyázz a a hegy varázzsal varázzsal van tele, tán lidérc mutatja az utat, de csak menj tovább és ne gondolj vele...”
Thomas Mann: Varázshegy

Kilimanjaro. Közhelyes hegy, Hemingway havával pláne. Mert nem nehéz, és a mítosz miatt marketingelni is jól lehet. Tehát jónéhány magasságra éhes nyugati, keleti (értsd: dzsepeníz bojsz) öreg és fiatal (a középkorúakról pláne ne feledkezzünk meg) oda tart. Mintha a Váci utcában sétálnál, csak itt nem a magassarkú és háromnyegyedes kabát a divat, itt a trend a bakancs és a windstopper dzseki. Az amerikai turistán ebből is az otkotűr. A keleti blokk a táborhelyeken is a szélén kap helyet. 500 m gyaloglás a klozetig. Ez hasmenés esetén külön fűszere a napnak. Na jó, itt még nem tartunk, kanyarodjunk egyelőre vissza a síkra. Hatan maradunk, akik folyatják a túrát, a többiek hazarepülnek, mi pedig Kenyából Tanzániába. Megcsap a hőség, csak kornyadozunk a 80 százalékos páratartalomban, ahogy a Kilimanjaro airporton kiszállunk a repülőből. Másfél óra buszozás a szállásig. Két város van, ami olyan mint a Mont Blancnak Chamonix, vagy a Matternhornak Zermatt (bár azokhoz nem volt szerencsém) a másik város Arusha, mi Mosiba megyünk. Középkategóriás szálloda, nekünk luxus a sátor után. Van fél napunk regenerálódni. Vannak kétségeim. Na nem a szállodával. A bokám iszonyatosan fáj, a lejtmenet elég rendesen meggyilkolta (bár nem fordult ki vagy ilyesmi, csak a laza szalagok megérezték) és az se boldogít túlságosan, hogy a Kenyán nem voltam a topon. Mindegy, valami lesz, össze kell szednem magam. Azt mondják - ez is - fejben dől el. (ja, meg lábban, gyomorban, stb...) A sátortársam hazautazott a Kenya túra után, estére érkezik az új versenyző, addig félnapra enyém a szoba. És a zuhany. Többször is élvezkedem a tus alatt, 5 napra előre igyekszem lemosni a koszt, hiszen a hatodik napon leszünk újra civilizált körülmények között. Mosdásilag legalábbis. Alszom egyet, kiülök olvasnia medencéhez, mosatok és mosok, hiszen Mosiban vagyok. Este megérkeznek BUDról a többiek, akik csak a Kilire jöttek. Én már alszom, a leendő szobatársam invitál, hogy ők még söröznének. Áldásom, mondom és újra álomba zuhanok. Reggel cuccolunk, aztán irány a hegy. Machame gate. A Kilimanjaro nem nehéz hegy. Aki felsétál rá, abból lesz a Kili man járó. Tizenkilencen indulunk neki, és mind feljutunk. Persze ezt akkor még nem tudjuk, sokunknak még aznap reggel is vannak kétségeink, de erről pár sorral lejjebb. Két kisbusszal felfuvaroznak bennünket a Macame kapuhoz, ahol órákig tartó adminisztrációs procedúra veszi kezdetét. Lemérik a cuccainkat, mindenkit beírnak egy könyvbe. Kézzel! Géppel is, de biztos ami offline is ott van. Végül is, Afrikában vagyunk. Eközben megesszük elemózsiánkat, beszélgetünk, türelmesen várunk. Szundítunk egy délutáni sziesztányit, szerelmesek leszünk, megházasodunk, felnevelünk néhány gyereket, elválunk, meghalunk, feltámadunk, mikor az afrikai alkalmazott adminisztrációja alkonyatkor végre a végszóhoz közelít. Hurrá, végre indulhatunk! Felkapjuk kis hátizsákjainkat, teherhordóink a nagyokat, plusz étkezősátrat, kaját, széket, derékaljat, miegymást. Mi egymást. Vidáman vonulunk köderdőn át, ismerkedünk egymással és a hegyre velünk együtt induló csoportokkal. Egy amerikai csapattal kerülgetjük egymást, de van itt német náció, meg svájci is. Csoportunk főbotanikusa minden növénynél előadást tart, és később visszakérdez, vizsgáztat. :) Naplementére szépen felballagunk 3000 méterre, sátraink már állnak, meg egy deszkavécé, beköltözünk (az előbbibe), vacsorázunk és nem kell senkit altatni. Másnap kora reggel ébresztő, 8 körül indulunk. Én kicsit elidőzök a „mosdóban”, furcsa a gyomrom. A furcsaság rémálommá válik, azaz nem álommá, hanem valósággá. Most írjam le, a második napot végigf@stam? Estére már nem túl sok energia maradt, bedőltem a sátorba. Előtte még egy kis akklimatizációs túrán is részt kellett venni délután. Hát mit mondjak. A francba kívántam az egészet. Igaz, nemcsak én voltam gyomorügyileg zakkant, de ez csak az együttérzésben segített. A helyi vezetőnk citromot csavart és nem kaptunk vacsorát. Csak főtt rizst. Meg teát. Másnap reggelre nekem semmi bajom nem volt. A véroxigénem a topon, én frissen, vidáman, méregtelenítve vágtam neki a következő etapnak. Tulajdonképpen innentől kezdve össze lehetne sűríteni a történetet pár mondatban. Néhány hatásvadász jelző, szóvirág, húú és ha. És már a csúcson is lehetnénk. De nem teszem, mert most ezen az éji órán jól esik nyomkodni a billentyűzetet és hát mégis repültem, zötykölődtem, gyalogoltam néhány órát, hogy erre a helyre léphessek. Majdnem beleírtam a szentet, hatásvadászat kedvéért …, de figyelek :) Szóval a harmadik nap felmásztunk 4600 méterre a Láva toronyhoz. Baktattunk az ormok, meredélyek hasadékok között, csöppet sem veszélyes területeken. Kihalt, kopár, kősivatagban kószálunk mi, színes ruhás, bőrös porterek „szaladnak”, hozzánk képest mindenképpen. 4600 méteren tűz a Nap, megebédelünk, kis zsákjainkat bontogatjuk elemózsiával, a csapat egyik része elmegy a vezetőnkkel sziklát mászni, mások más régiókba hágnak – gondolati szinten egyelőre, a többiek élvezik a napsütést vagy egymást. Miután kimászta, kiörömködte magát mindenki, indulás vissza 3900 méterre. Este már senkinek nincs gondja az alvással, jót tett az akklimatizáció. Életfunkciónk normálisan működnek, de életterünk beszűkül. Minden kiszorul az agyból, csak a hegyre koncentrálunk. Legfőbb tevékenységünk, persze a napi gyaloglás, evés, beszélgetés és egyéb mellett a keresés!!! :) (Zárójelben megemlítem, én otthon természetes környezetemben is gyakran űzöm, már-már sportszerűen ezt a tevékenységet - tessék csak a lemenőimet megkérdezni! Sok- sok vidám ((dupla zárójel: és bosszús)) percet szerezvén ezzel nekik.) Szóval számomra ez nem volt újdonság, de most a magashegyi kategóriában indultam. Más ez mint a mezei, sík. Egy hátizsákból, sporttáskából kell előbányászni nap mint nap a tiszta holmit, fürdést imitálni és a lehető legkomfortosabban érezni magunkat. Alva is. Másodmagammal, kétszer két méteren. Kösz :) A csúcsmászás előtti napon a Baranco táborban a reggel szokásosan indul. Felkelés, cicamosdás, toalett, tükör, tompa morajok, majd reggeli, álmos és friss köszöntés. Hullámzó terepen túrázunk ma, reggeli után az első feladat, - a szecenéciók és lobéliák megcsodlása után – ez egyébként egész utunkra jellemző, hogy e két különleges növényről erdei mennyiségű fotót készítsünk. Leereszkedünk egy patakmederhez, majd felkapaszkodunk, az előttünk magasodó Nagy Barranco falon. Kezünkkek kapaszkodunk, lábunkkal támaszkodunk, ebben a magasságban nem is olyan egyszerű ez, de feljutunk. És már ereszkedhetünk is lejjebb a Karanga völgybe. Aztán föl és megérkezünk 4620 méterre, a Barafu-táborba. Leírva pár mondat, realititájm 7-8 óra, a táv ugyan nem sok, de a szintkülönbség miatt érezhető. Este vacsora után izgalom a másnap (tulajdonképpen aznap kelünk 11kor ) meghódítandó csúcs miatt. Nem sokat alszunk, azt is teljes menetefelszerelésben, hogy ébredéskor ezzel már ne legyen gond. El-elszundítunk, éjfél előtt egy órával ébresztenek, hogy indulás. Csúcstámadás! Összekészülődünk, termoszainkba forró tea, zsákba az aznapra szükséges cucc, kézbe túrabot, szájra csók (már akinek) mindenkinek jókivánság és biztatás. Aztán éjfélkor elindulunk. Fejlámpáink fényében imbolygunk, ez a sötétség lesz napfelkeltéig, jobb ha megbarátkozunk a gondolattal. (részemről elég kilátástalan (szó szerint, ha belegondolunk) csak a feketeségben sorjázó emberek látványa nyújt némi lelkierőt, mégsem csak én vagyok ilyen elvetemült, másnak is eszébe jutott ez a móka. 1200 méteres szintkülönbség a kráter pereméig. Itt jutnak eszembe azok a gondolatok, amellyel a dolgozatomat kezdtem. És még, hogy, csak a Stella Pointig jussak fel, onnan meglátom... 5745 méteren már világosodik, 6 óra van, nem kérdés, hogy tovább megyek-e. Az addig eltelt órák mindenképpen jellemformálóak. Amikor azt mondják már 5000 méter fölött járunk, különleges az érzés. 5000 méter. Én? Igen, én. Megyünk tovább, időnként megállunk pihenni, pisilés a sziklák mögött, energiaszelet, kortyok a teából, magassági mámor, kis fejfájás, de nem vészes. Hányás, hasmenés most nincs, csak iszonyú fáradtság. És kéz és lábfázás. Az utóbbi nem vészes, mert mozgunk, csak a pihenőknél, de a kezem az nagyon elgémberedik. Mozgatom az ujjaimat, némi életet csiholva ezzel, aztán később ez is jobb lesz. Minden jobb, ahogy közeledik a napfelkelte. A Stella Pointtól már csak egy óra és Afrika legmagasabb pontján, a Kilimandzsáró tetején állok. Uhuru csúcs 5895 méter! Fotó jobbról, balról, középről, alulról, felülről, csúcsfotó, egyéni fotó, páros fotó, baráttal, ellenséggel, magyarral, külföldivel, vezetővel, szeretővel és szeretetlennel, teherhordóval, és teherrel. Gyönyörködés egymásban és a tájban, gleccserben, sziklában, égben, Napban, a természetben a csodában... Aztán... körbepillantás, beégetjük a retinánkba a képet és indulunk vissza a Barafu-táborba, pár órát pihenünk ebédelünk és ereszkedünk a 3100 méteren lévő táborhelyre. A leereszkedés se sokkal vidámabb, fáradtak vagyunk, és elcsigázottak, meleg van. 16 óra talponlét után zuhanunk álomba.

Vége

Hálás köszönetem Mester Daninak, aki eljött velem hálózsákot, bakancsot és túrazoknit venni. II.Periklésznek – aki már járt ott, és felkészített tanácsaival, Horváth Ferinek aki BIZTOS volt benne, hogy feljutok, ő azt hiszem, jobban bízott ebben, mint én magamban :) Fülöp Tibinek aki üzeneteivel bátorított, Horváth Detti, Őszi Chris, és Kis Gyula Polythlonos csapattársaimnak a biztatást, Szabó Szilveszternek, aki győzelemre vezette az Eupoliszos csapatot, Yelen barátomnak- aki aggódott, amikor a Kenya után beödémásodott a fejem, és hazatértemre császármorzsát főzött barna lisztből, nem utolsósorban Priszcilla lányomnak aki vezényelte itthon a fiatalabb tesóit és az építkezést, az hogy az autómat meghúzta, -itt a nyilvánosság előtt üzenem, hogy meg van bocsájtva :/ :) Lettinek, aki aranyosan asszisztált és Atinak is, hogy távollétem alatt kivitte a szemetet :) Lajos pedig szorgalmasan dolgozott :) És még sokan mások... És hálás köszönetem, azoknak akik nem tudtak róla és gratuláltak, nagyon jól esett!!! Azt hiszem az nagyon modoros lenne tőlem ha azt írnám, hogy nagyon szeretlek Benneteket és nem sikerült volna nélkületek, de egy Kilimanjáró után ennyi közhely még tőlem is belefér :)
Nagyon jól éreztem magam, minden elvárásnak megfelelt az út. Az egyik csúcspont természetesen a Stella Point, majd az Uhuru-csúcs elérése volt. De nagyon kellemes élmény volt a vízesés felé tartó út a banánfákkal, illetve az éjszaka a sötétben világító Kibo valami elképesztő földöntúli látvány. És élmény volt a banánsör megkóstolása is, bár ennél ingadozom, hogy pozitív vagy negatív :)
 
Belépés
JEGYEZZEN MEG
Elfelejtett jelszó | Regisztráció
Rendezés