Közepesen nehéz túra, átlagos kondícióval remekül teljesíthető.

A Bükk mészköve 200 millió éve keletkezett az egykori Tethys-óceán üledékeként. A hegység legtagolatlanabb, legegységesebb része az átlagosan 800 méter magas Bükk-fennsík, melyet a Garadna-patak két részre, a Nagy- és a Kis-fennsíkra bont. A fennsíkok arculatát a karsztosodás határozza meg. Enyhén hullámos felszínük jellegzetességei az alacsony bércek, a közöttük lévő dolinák (és azok csoportjai, az uvalák), a víznyelők, zsombolyok és barlangok. Jellemzőek a területre a tektonikus eredetű bércek (pl. Kis-kő-hát) és a fennsík alapszintjétől alacsonyabb, hosszú, széles völgyszerű bemélyedések, a lápák (pl. Vörös-kő-lápa). A fennsík peremterületein karsztos eredetű szurdokvölgyek húzódnak. A fennsík peremein magasodó bércek a hegység jellegzetes „kövei”. A kövek hatalmas sziklaormai alatt azoknak a barlangoknak a roncsai találhatóak, amelyek a Központi-Bükk és a fennsíkok hajdani összetartozását bizonyítják. A Tar-kő aljában például az egykori barlangok oldalágai és pusztuló, átkristályosodott cseppkövei is megtalálhatóak. A hegység szép formái a barázdákkal, üregekkel tagolt, lyuggatott mészkőfelszínek, a karrok vagy népiesen „ördögszántások”, melyeket a növényzeten és a talajon át érkező csapadék feldúsuló szénsavtartalma old ki. A bércek homlokzatán, tetőkön gyakran nehezen járható karrmezőkké sűrűsödnek. A víznyelőbarlangok átvezetnek az ugyancsak gazdag és változatos felszín alatti karsztjelenségek birodalmába. A Bükk-hegység hazánk barlangokban leggazdagabb vidéke: területén jelenleg 853 barlang ismert, amelyek közül 45 fokozottan védett. A nagy barlang-sűrűség az alkotó kőzet bonyolult törésrendszerének köszönhető. A felszínre hulló csapadék az erős tektonizmus következtében gyakorlatilag bárhol képes elszivárogni, s az esetek többségében meghatározó jelentőségű vető, repedés hiánya miatt hosszabb, nagy szelvényű járatok kialakulása nem túl gyakori. A nagy barlangsűrűség így viszonylag kis járathosszakat eredményez, s a barlangok önállóak, ritkán alkotnak egy rendszert. A Bükk egyik legnagyobb értéke a hegység mélyén rejtőző karsztvízkincs, amely tiszta ivóvizet ad a környéken élő sokszázezer ember számára is. A források vízhozama és a patakok vízbősége erősen függ a lehulló csapadéktól. Vannak időszakos források, vízfolyások, melyek csak hóolvadás után vagy esős időszakban működnek. A legismertebb időszakos források, az Imó-kő és a Vörös-kő források is tavasszal aktívak, működési idejük csak néhány nap, de gyakran igen nagy a vízhozamuk. A hegység éghajlata rendkívül változatos, néhol kifejezetten szélsőséges. A fennsík csapadékos, páradús, és viszonylag kiegyenlített időjárású, az évi átlaghőmérséklete 6 fok, de egy-egy töbör alján még júliusban sem ritka a fagy. A déli hegylábak éghajlata meleg, száraz, míg a szurdokvölgyekre nyáron is a párás, hűvös klíma jellemző. Ez a gazdag felszíni és klimatikus változatosság páratlanul gazdag növény- és állatvilágot alakított ki, amit tovább formált az évezredek óta itt élő ember. A gazdag geomorfológiai formakincs különleges mikroklimatikus viszonyai között kialakult termőhelyek nemcsak a növényzet mai képét gazdagították, hanem lehetőséget nyújtottak számos jégkor előtti, jégkorszaki és jégkor utáni növényfaj, sőt növénytársulás fennmaradásának is. Az így fennmaradt sajátos növényzeti összetételek állatvilága szintén túlélte a klímaváltozásokat.A Bükk növénytársulásainak kialakulását két alapvető tényező befolyásolta: az észak-déli és a magassági zonalitás, valamint a mikrokörnyezetek nagy száma. Az Alföldről majd ezerméteres magasságig emelkedő hegység déli, délkeleti oldalán még mindig hatalmas kiterjedésű melegkedvelő gyertyános-tölgyesek, feljebb cseres-tölgyesek húzódnak. Tovább emelkedve helyüket előbb a szubmontán, végül a hegy tetején a hegyi vagy montán bükkösök veszik át (a fenyvesek kivétel nélkül mesterséges telepítések a Bükkben). Akad olyan hely is – a Sár-hegy oldalában –, ahol már több mint száz éve nem folyik erdőművelés, a területen összefüggő, több száz éves faóriások erdeiben sétálhat a látogató. Az erdőkben ritka, és igen értékes növényfajok találnak menedékre. A Bükk déli, melegebb, sziklás, kőtörmelékes oldalán a ritka, értékes hárs-kőris és hársas-berkenyés sziklaerdő a jellemző. A tetőről a hegylábak felé tartó mély, hideg szurdokok társulásai a hegyvidéki fajokban bővelkedő szurdokerdők. A kőtörmelékes oldalakon Magyarországon csak itt nyílik a féltett sárga ibolya. A bokorerdők mellett, ahol a talaj már nem teszi lehetővé a fás társulások kialakulását, nyílt és zárt sziklagyepek, lejtősztyepprétek veszik át a terepet – védett növényritkaságok tucatjait éltetve. Az állatvilág a növényvilághoz hasonlóan gazdag. A hegységben élő állatfajok számát mintegy huszonkétezerre becsülik, közöttük – a középhegységekre jellemző rovar-, emlős- és madárfaunán túl – számos ritka és értékes fajjal. A művelés alól kivont, nagy kiterjedésű, idős bükkösökben, tölgyesekben még mindig megélnek az elhalt fákhoz kötődő rovarfajok, a ma már ritka szarvasbogár vagy a cincérek, melyek legszebb faja, a havasi cincér szintén él a Bükkben. A szurdokerdőkben otthonosan érzi magát a kárpáti kék meztelencsiga, míg a karsztforrások vizében az endemikus zöld forráscsigával találkozhatunk. A még mindig tisztavizű kisebb-nagyobb hegyi patakokban tegzesek, kérészek, álkérészek, és szitakötők élnek, de láthatunk alpesi gőtét is. Az erdőszéleken, kaszálókon, sziklagyepeken rengeteg, köztük több endemikus lepkefaj él, míg a napsütötte sziklák féltett kincse a pannongyík. A Bükk madárvilágának leghíresebb tagjai a ragadozók (pl. kerecsensólyom, kígyászölyv, parlagi sas), a barlangok pedig akár többezres denevérkolóniáknak nyújtanak szálláshelyet.
A bejárt terület egésze, csakúgy, mint a Bükk nagy része Magyarország egyetlen egy tömbben kialakított nemzeti parkja, a Bükki Nemzeti Park a területén van, ami a hegység párját ritkító geológiai, természeti és társadalomtörténeti értékeit hivatott megvédeni az ember sötétebb oldalától.