Dolomitok gyalogtúrák (Sella)

Sziklatornyok és tavak között a Sella-, és Marmolada-csoport környékén.

Vélemények

"Óh Istenem már megint! Ahelyett, hogy otthon ülnék brazil szappan operákat nézve a televíziós készülékben, esetleg lecsót főznék drága páromnak, avagy jó előre gondoskodnék a téli vitamin bevitelről a piacon felelhető gyümölcsök kompótosításával,ahogy az olyan rendes 40 éves háziasított tündérekhez illik, mint én vagyok már megint egy buszon ülök, ami a hegyek közé visz. Ráadásul éjszaka. Hát tényleg sose fogok felnőni??!!
Szerencsére úgy tűnik tényleg nem, így aztán semmi akadálya nem volt, hogy csütörtökön délelőtt 11-re álljon a sátram (bár ez a bátor kijelentés, csak egy nagyon szigorú kritérium rendszer szerint felelt meg a valóságnak. Mindenesetre a tökéletes klímatikus viszonyoknak köszönhetően nem derült ki, hogy sátram legkevésbé sem volt alkalmas a zord időjárási viszonyok távoltartására, mivel a cövekek jelentős hányada elgörbült az előző kaland során, amelyek pedig mégsem, azok most tették ezt.), túl legyek egy zuhanyon, és új életre kelve várjam a találkozót a beígért mészkőcsodákkal.
 Szóval 11-kor elindultunk bemelegítő utunkra, ami a Feidaiai-tóhoz vezetett; éjszakai buszozás utánhoz illő szerény szintkülönbségű, de annál látványosabb gerinctúrával. Az ösvény végig a Dolomitok látványos sziklái,  nevezetes csúcsai mellett vezetett, amelyek nevét lelkiismeretes túravezetőink mind-mind megosztották velünk, de persze én mostanra már elfelejtettem őket :). Félúton megpihentünk egy menedékházban a hegyi csókák nagy örömére, mivel ezen derék madarak táplálkozása fókuszába a kukacok és pondrók helyett a csokis muffinok kerültek, és a Győri Keksz és Ostyagyár méltán világhírű termékei, és különösebb töprengés nélkül saját ebédjükként ismerték fel uzsonnámat :).Végül elértünk a tóhoz, bár én színe és fekvése alapján inkább valamilyen díszletnek gondoltam. Itt bevártuk a ferrátásokat, akik indulásként is csúcsra törtek, de végül beérték egy kiadós mászással.
 Útközben jól látható volt az is, hogy a magasabb területeken még javában tart a tél, ami ekkor még csak ámélkodásra késztetett bennünket, komolyabb konnotációval csak másnap  szembesültünk, amikor a Piz Boé (na ezt megjegyeztem azért!:) meghódítására készültünk. Hamar elértük a hóhatárt, ami köszönhetően az idei csapadékos télnek -no meg annak, hogy egy hete még havazott!! erre- meglehetősen alacsonyan volt, és kezdetét vette egy polóban előadott téli túra, időnként combig hóban gázolva. Itt egy életre megtanultam, hogy az ember nem hagyja otthon a napszemüveget, amikor a hegyek közé merészkedik, ha mégis, akkor  piros nyuszi szemekkel pisloghat és csodálkozhat miért lett homályos minden fénykép, amit a hóvakság állapotában készített. (ki gondolta volna, hogy ezek a digitális kamerák ilyen mély empátiával viseltetnek a gazdájuk egészségi állapota iránt, és készségesen elhomályosulnak, ha tulajdonosuk éppen csukott szemmel botorkál :) Aztán kaptam kölcsön egy szemüveget ( Kösz Józsi!) és tökéletes látással csodálhattam meg a kilátást. Hát... sok helyen jártam már, de ilyen szerencsém, hogy 3200 magasan egyetlen felhőcske sem zavarja a látványt, és a napsugarak ilyen tökéletes játékkal teszik szikrázóvá a környező csúcsokat ritkán volt.
Visszafelé meg sem kíséreltük az eredetileg tervezett útvonalat, nyilvánvaló volt, hogy az most legfeljebb a különösen elszánt, extrém sportoknak hódoló zergék számára jelent alternatívát. A kényelmesebbek (és a térdfájósak) nagyon igyekeztek, hogy elérjék az utolsó levonót (vagy hogy hívják a hegyi liftet) és megspóroljanak 600 méter szintet. Az elszántabbak persze gyalog jöttek le, de még így is sokkal korábban érkeztek meg  mint a ferrátások, akik aznap azt hiszem éppen a Marmoládát NEM mászták meg :))
A  harmadik nap megint kényelmesebb tempójú kirándulás volt, az első naphoz hasonlóan mesekönyvbe illő tájakon. Hol mészkősziklák csipkézték az utat, hol egy tavacska csábított leheveredésre, hol meg igazi virágzó alpesi legelőkön túráztunk. Bár ez utóbbiaknál kicsit nehezményeztem, hogy nem volt sehol egy tehén! Se egy foltos, se egy Milka lila :)) Micsoda szervezés ez! Ejnye!!::)))
Az utolsó napra már csak egy rövid séta maradt, de a látvány itt is fenséges volt, visszafelé pedig egy olyan alagútban túráztunk, ami az első világháború egyik nevezetes hadszíntere volt, mára pedig kvázi múzeumként figyelmeztetett az emberi hülyeség határtalanságára.
Aztán nem volt mit tenni, be kellet ülni a buszba és jönni haza. Ja, és én is még egyszer gratulálok a ferrátásoknak :)"
 
Belépés
JEGYEZZEN MEG
Elfelejtett jelszó | Regisztráció
Rendezés